A hét műtárgya

A hét műtárgyaként megtekinthető Tolnay Klári két Kossuth-díja. A Művésznő első Kossuth-díját a Déryné című film címszerepéért kapta 1951-ben, míg a másodikat 1953-ban Móricz Zsigmond: Rokonok című regényének színpadon alakított főszerepéért vehette át. 

Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben című életrajzi könyvében így emlékszik vissza első Kossuth-díjának átvételéről:

(...) Két Kossuth-díjat kaptam az ötvenes években. A politikai szempotnok mellett - szerencsére - értékfelfogás is létezett, az utóbbi érvényeítésére Révai több-kevesebb sikerrel ügyelt. Az első magas jutalmat 1951-ben - úgy emlékszem, a Déryné című filmre kaptam.
A díjátadás nagy ceremóniával járt. Jó előre felhívták a figyelmünket: Rákosi személyesen tűzi ki a kitüntetéseket. Az alkalomhoz illő öltözetben kellett megjelenni. Ez azt jelentette, hogy a legszolidabb kosztümöt, svájcisapkát vagy hozzá hasonló kalapot kellette felölteni. Az egyszerű öltözködés sohasem esett nehezemre, de a sötétzöld kosztümöt "feljavítottam" egy sima zsabóval. Ha nem tévedek, a Parlament Vadásztermében gyülekeztünk. Ott volt Major Tamás és Bajor Gizi is. Azt már nem tudom pontosan, hogy a díjazásra érkeztek-e vagy meghívottként. Megnyílt egy szárnyasajtó, bejött Rákosi, mögötte a kíséret - szegfűnek álcázva két ávós...
Rákosi odalépett az ünneplő sorfalhoz, kitűzte a jelvényt, s jutott egy-két kedves szó mindenkinek. Amikor hozzám lépett, azt mondta:

-Magát mi nagyon szeretjük. Maga miért nem párttag, és miért nem tanít a főiskolán?

Vigyázzba csaptam magam.

-Rákosi elvtárs! Polgári származásomnál fogva vallásos nevelésben részesültem. És mint ilyen, esetleg az Isten-hittel elrontanám a ...

Major az egyik, Bajor Gizi a másik oldalon rántotta meg a kosztümöm. Szinte hallottam ki nem mondott szavaikat: "Klári, te tisztára megőrültél!" Láttam a két "közvetlen" kísérő is megmozdult néhány centimétert. Már láttam magam, amint visznek, de az öreg csak azért nézett rám mind kerekebbre táguló szemekkel, és azt mondta:

-Mi? Isten?

Tenyerét az arcom elé tartotta, és mint egy sámán, mélyen a szemembe nézett.

-Isten? Hu! Nem baj. Majd elmúlik.

Megvarázsolt és továbblépett. Semmi bajom nem lett. Ennek a sámáni mozdulatnak köszönhetem, hogy nem kellett szemináriumra járni. Ha jöttek a színházi népnevelők, s mint pártonkívülit agitáltak, menjek pártgyűlésre, mindig azt feleltem:

-Gyerekek, nem megyek, mert Rákosi elvtárs azt mondta, hogy Isten majd elmúlik. Még nem múlt el. Majd szólok.

Ez volt első Kossuth-díjam története. A másodikat színpadi szerepre kaptam. Móricz Zsigmond Rokonok című regényét dramatizáltatta a Madách Színház. Linát játszottam benne, s a kritika meg a közönség is úgy találta, sikeres volt ez az alakításom...